Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 9. sz. (871-881. o.)

CSILLIK PÉTER

Csillik Péter az Állami Bankfelügyelet főosztályvezetője.

Hipotézisek a kínálat, a kereslet, a folyó fizetési mérleg és az inflációgyorsulás meghatározóiról

Elemzésünk sok tekintetben igen elnagyolt lesz, végső célunk, hogy előkészítsük egy pénz nélküli pénzelmélet számára a talajt, mivel úgy vélem, hogy a pénzelmélet által felvetett fontos kérdések szinte mindegyike könnyebben és pontosabban megválaszolható a pénz fogalmának bekapcsolása nélkül, mint azzal együtt. Reményem szerint a pénzzel (pénzmennyiséggel) kapcsolatos kutatások előbb­utóbb a numizmaták kutatási területévé válnak, és nem zavarják tovább a pénzelmélet kérdéseinek oly izgalmas mezőit.

(Pontosítva az elmondottakat, nem úgy gondolom, hogy a pénzgazdaságban nincs pénz - magam is láttam már pénzt, hónap elején gyakrabban, hónap végén ritkábban -, mindössze úgy vélem, hogy a pénzelmélet lényeges kérdései általában könnyebben megválaszolhatók a pénzmennyiség explicit szerepeltetése nélkül, mint azzal együtt. A cikk 23 képlete közül csak egyben szerepel explicite a pénzmennyiség, a többiből némi fáradsággal kiirtottam ezt a modellelemet. Nem látom akadályát, hogy valaki visszaírja azokat, csak nem hinném, hogy túl sok értelme lenne.)

Valójában a fenti kijelentés nem új, amikor a jegybank tevékenységét arra korlátozza, hogy piaci adásvételek mellett szabályozza a gazdaságot, és lehetővé teszi, hogy adott kamatláb mellett tetszőleges mértékű refinanszírozási lehetőségben részesüljenek a bankok, akkor a gyakorlatot tekintve a pénz már kiiktatódott a monetáris politika lényeges eszközei közül, a különféle pénzaggregátumok megfigyelését inkább csak a hagyományok miatt folytatják, de a közvetlenül meghatározott kamatlábak minden fontos változó - fizetési mérleg, árváltozás, jövedelem, fogyasztás, beruházás - értékét befolyásolják, többé­kevésbé függetlenül attól, miként alakultak a pénzaggregátumok és a pénz forgási sebessége. Kicsit más a helyzet, amikor mennyiségi kvótákat alkalmaznak az egyensúlyinál alacsonyabb kamatlábakkal, vagy a kötelező tartalékolással bonyolítják a helyzetet. Ekkor a mesterséges akadályok és a refinanszírozási kamatláb együtt határozza meg az érvényes kamatlábat, de ezt célszerű komplikáló eszköznek, adófélének tekinteni, olyannak, aminek a kedvéért nem indokolt a barbár pénzt a pénzelmélet exkluzív világába beengedni.

A modellépítés hagyományos nehézségeivel kell megbirkóznunk, mivel egy kellően összetett modell csak egy primitív változat felöltöztetésével érhető el, de a primitív változatnak is valamelyest hihetőnek kell lennie. Elsőként így egy egyensúlyi, nem növekvő, nem eladósodott, teljesen nyitott gazdaságból indulunk ki, meghatározzuk az egyensúlyi kamatlábat, a megtakarítási rátát, a beruházást, majd a nem egyensúlyi változatokat: a nyílt, fizetésimérleg­hiányos gazdaságokat, a zárt, inflatórikus gazdaságokat, a félig nyitott gazdaságokat elemezzük, részletesebben megvizsgáljuk a növekedésserkentés lehetőségeit is. Majd közelítve a realitásokhoz, az eladósodott államú gazdaságokat elemezzük több nekifutásban. Ezt követően térünk át a hosszabb távú elemzésre, és javaslatot teszünk arra, hogy milyen gyógyszert milyen betegnek hasznos beadni. Orvosi analógiával élve: a futás ugyan nagyon hasznos az egészség megóvására, de közvetlenül infarktus után aligha megfelelő terápia. Nem célszerű olyan gazdaságot élénkíteni, ahol a fenntartható növekedés általános feltételei nem adottak. Ott csak e feltételek megteremtése lehet a közvetlen cél.

A tanulmány műfaja nem teljesen homogén. Gyakran matematikai­közgazdasági megfontolásokat alkalmaz, de a legegyszerűbb logaritmikus egyenleteken, elemi deriválási szabályok ismeretén túl nem követel semmiféle ilyen tárgyú előképzettséget az olvasótól. Van egyféle idegenkedés a jelenleg futó divatos iskolák tanaitól, de a kritika ritkán válik explicitté. Nem használok statisztikai bizonyítást, mivel úgy vélem, az csak egy későbbi stádiumban válik majd fontossá, ha elfogadottá lesz, hogy valóságosan e kérdésekről folyik a vita, és a használt fogalmak megfelelnek az elemzéséhez.

A hosszabb távú elemzés másféle megközelítést kíván, itt a közgazdaságtan a szociológia nélkül szinte mozgásképtelen. A gazdasági növekedés társadalmi beágyazottsága a meghatározó elem, és itt a korábbi absztrakt tárgyalási módot fel kell adnunk, a hazai tapasztalatok alapján kell a kérdésekről szólni. Végül aktuális pénzpolitikai kérdések is szükségképp szóba kerülnek, amelyekben implicit módon az elmúlt évek hazai pénzpolitikai gyakorlatának kritikai elemzése is szerepel.

A cikk megírásához jelentősebb irodalmat tekintettem át, ami azonban szinte mindig hivatkozatlan marad. Ennek oka az, hogy ha nyíltan szállnék vitába valamely iskolával, akkor először annak tételes ismertetésére kellene sort keríteni, ami viszont reménytelenül bonyolítaná a dolgot. Példaként mégis megnevezek egy témát, a makroökonómiai rövid távú növekedés kérdését. Nyitott gazdaság esetén a keynesi keresletélénkítő terápia semmitmondó, mivel a túlkereslet miatt esetlegesen bekövetkező áremelkedések mellett a külföldi termékek versenyelőnye megfosztja a hazai termelőket attól, hogy kihasználják a többletkeresleti előnyöket, így a kínálat nem lehet kereslet által meghatározott. (Káldor ezt bővebben elemzi Nagy­Britannia háború utáni története alapján.) Nem szerencsés a neoklasszikus megközelítés sem, mivel ott a tőke és a munka szerepel magyarázó változóként, holott épp azt kellene megmagyarázni, hogy miért pont annyi tőkét és munkát alkalmaztak, és nem azt, ha ennyit alkalmaznak, akkor mennyi lesz a termék. A dolgozatban azután megpróbálom a profitmaximalizációs eljárást alkalmazni azzal a makrogazdasági közhellyel kombinálva, hogy termelésbővülés esetén a munkavállalók pozíciója a bértárgyalásokon erősödik.

Célszerűtlen lenne e vita előzetes bemutatása, magából a főszövegből kell kiderülnie állításaimnak, melyek az empirikus bizonyítékok bemutatásának hiányában jó esetben is csak logikus állításgyűjteménynek, azaz hipotéziseknek minősülhetnek.

Az el nem adósodott államú gazdaságok elemzése

A fizetési mérleg egyenlege

A teljesen nyílt gazdaságok elemzésekor eltekinthetünk a világpiaci ártól eltérő belföldi árak kérdésétől, mivel ha magasabb lenne a belföldi termeléssel előállított termék ára, akkor az olcsó importtermékek azonnal kiszorítanák a hazaiakat. A hazai célú termelés (Y- X) - vagyis össztermelés (Y) csökkentve az exportcélú termeléssel (X) - egyensúly esetén megegyezik a hazai termékek iránti kereslettel (G+ C+ I- M) - vagyis a költségvetési kiadások (G), a fogyasztás (C) és a beruházás (I) komponensekből összetevődő összkereslet csökkentve az importtermékek (M) iránti kereslettel -, amiből a folyó fizetési (pontosabban a kereskedelmi) mérleg hiányának egyenlete a következő:

M-X=G+C+I-Y.

(1)

A feladat a keresleti összetevők meghatározása a jövedelem függvényében. (Feltételezzük, hogy a jegybank képes megszabni a kamatláb mértékét, míg a fiskális politika az adókulcsok és a költségvetési kiadások meghatározásáért felelős.)

Ismert, hogy a fogyasztás (C) a jövedelem (Y), az adókulcsok (t), a bérhányad (w) és a kamatlábak (r) mértékétől függ, és a következő bekezdésben levezetettek értelmében:

C = w Y(1- t)(1- r),

(2)

míg hasonló logikát követve a beruházások (I) alakulása:

I=(1-w)Y(1-t)(1-r)

(3)

lesz, továbbá azt is feltételezzük, hogy a költségvetési kiadások (G) a jövedelem függvényében alakulnak: G = gY, amiből következően a jövedelemarányos fizetésimérleg­hiány egyenlete:

m - x = d - r + tr,

(4)

ahol g-t = d a költségvetési hiány/jövedelem; a kisbetűk a hasonló nagybetűs jelölések jövedelemarányos részét jelölik.

A megtakarítás

A megtakarítás egyenlete változatlan jövedelemszint és változó kamatlábak esetén egyszerű, ha a csökkenő határhasznok elméletével összhangban feltételezzük, hogy a fogyasztásra költött jövedelemelem L összhaszna logL. Ez esetben a bázisévben L₁ jövedelemből r pozitív kamatláb mellett csak L₀­át költenek javak vásárlására, és (L₁ -L₀)­át megtakarítanak, ami által a bázisévi összhaszon (logL₁-log L₀)-lal mérséklődik, a tárgyévben viszont kamattal bővülten nő, vagyis ekkor a tárgyévi fogyasztásihaszon­növekmény megegyezik a bázisévi haszonmérséklődéssel, azaz képletekkel kifejezve:

(log L2 -log L1) = (log L1 - log L0)

(5)

Meghatározhatjuk az egyensúlyi kamatlábat is, mivel egyensúly esetén a jövedelem és az összkereslet megegyezik, így Y= C+ I+ G, továbbá tudjuk, hogy G+ C+ I= Y(1 + d)(1- r), és így

r = d/(1 + d).

(7)

Az infláció gyorsulása

Ha a gazdaság teljesen zárt, akkor az infláció gyorsulása (p) a kereslet és kínálat hányadosától függ. Ha az induló helyzetben nem volt infláció, akkor az áremelkedés és az infláció gyorsulása szükségképp azonos mértékű, tehát 1 + p = (G + C + I)/ Y, amiből

p = d - r+ tr.

(8)

Ezzel szemben, ha már korábban is inflációs pályán haladt a gazdaság, akkor most p­vel gyorsult az infláció. Képletszerűen: ha C+ I+ G folyó áras értéke d-r+ tr= 0 mellett (1 + )­szerese a reáljövedelemnek (Y­nak), akkor az új árszint d-r+ tr mellett (1 + )(1 + d - r + tr) lesz, azaz p = d - r + tr az infláció gyorsulását jelöli.

Még egyszer, kicsit általánosabban: mivel nyitott gazdaságban a jövedelemarányos folyó fizetésimérleg­hiány egyenlete m-x= (G+ C+ I- Y)/ Y, és zárt gazdaságban az inflációgyorsulási érték p = (G + C+ I)/ Y-1, ebből következően

m-x=p,

(9)

Mivel a két szélső esetet, a teljesen nyílt és a teljesen zárt gazdaságot megvizsgáltuk, és megállapítottuk, hogy adott jövedelemarányos költségvetési kiadás, bevétel, hiány és reálkamatláb mellett a teljesen nyílt gazdaság jövedelemarányos folyó fizetésimérleg­hiányának mértéke megegyezik a zárt gazdaságbeli inflációgyorsulási mértékkel, vagyis p = m - x, így kombinációjukról elmondhatjuk, hogy adott g, t és r alkalmazása esetén az árszínvonal­növekedés gyorsulása és a fizetésimérleg­hiány összege állandó lesz, azaz bármely gazdaságban

d-r+tr=p+m-x

(11)

Nem szóltunk két lényeges kérdésről: milyen hatása van az adókulcsok emelésének, és milyen hatása van a hatósági áremeléseknek? Az adókulcsok emelésének elemzésekor az ismert g - t - r + tr = m - x + p képletből indulhatunk ki, vagyis t emelése t(1- r)­rel mérsékli az egyensúlytalansági nyomást, azaz a fizetési mérleg és az inflációgyorsulás összegére fékezőleg hat. Tegyük fel, hogy minden adó forgalmi adó, így az importtermékeket is érinti az adóemelés, vagyis a hatás az, mintha reálleértékeltük volna a belföldi valutát, vagyis minden termék ára megemelkedik, miközben a fizetési mérleg hiánya (reálsemleges árfolyam­politika esetén) javul.

Másik kérdésünk egyes, a külkereskedelmi forgalomba nem kerülő javak hatósági árára vonatkozik: mi történik, ha felemelik például az energia árát? Mivel hatósági árat a természetes monopóliumok esetén alkalmaznak, így nem is merül fel a helyettesítés kérdése, továbbá ha a nominálbéreket lefelé rugalmatlannak tekintjük, akkor ez az áremelés inflációgyorsító hatású lesz. Így ugyanarra a következtetésre kell jussunk, mint az adókulcsemelés elemzésekor, vagyis ha p valamely komponensét emeljük, akkor az megfelelő részarányokon keresztül p­t emeli, ebből következően (reálsemleges árfolyam­politika esetén) m - x mérséklődni fog. Ha szükséges hatósági áremelést elhalasztanánk, akkor ez a költségvetési kiadásokat növelné, amely reálsemleges/reálfelértékelő politika esetén fizetésimérleg­hiányban nyilvánulna meg.

A kínálat

A jövedelem emelése érdekében kísérletezik a gazdaságvezetés a költségvetési hiány és az egyensúlyinál kisebb kamatlábak alkalmazásával, így a jövedelem meghatározását kell elvégeznünk profittömeget maximáló vállalkozások esetén. Mivel a profittömeg (Z) a termelés szintjétől (Y), a kamatlábaktól (r), a tőke/termelés hányadostól (k), az adókulcstól (t) és a bérhányadtól (w) függ, így

Z= Y(1-kr- t- w)

(12)

Ha a (14) egyenletet kicsit átalakítjuk úgy, hogy a bérkapcsolt adókat (j) alkalmazzuk, amelyet részben a munkavállalók és részben a munkáltatók fizetnek, akkor profitfüggvényünk alakja átalakul Z = Y[1- kr - (1 +j) w] és w = q + u[(Y- Y₀)/ Y₀] formájúvá, amelyet megoldva nyerjük, hogy

y = (1- kr)/[2u(1 + j)] - (u + q)/2u.

(15)

Az eladósodott államú gazdaságok elemzése

Az egyensúlyi kamatláb államadósság esetén

Mint a bevezetőben is említettük, a költségvetési hiány meghatározásakor rögzíteni kell, hogy csak folyó hiányról (d) vagy pedig a korábbról felhalmozott, jegybankon kívüli belföldi állampapír­állomány adósságszolgálatáról, kamatfizetéseiről is szó van.

Tegyük fel, hogy az állampapír­állomány (A) konzolokban testesül meg, így azoknak lejárata nincs: írásunkban ezért csak a kamatfizetéssel kell foglalkozzunk.

Legyen most a teljes jövedelem (H) a folyó jövedelem és az állampapírok kamatjövedelmének összege, azaz H= Y+ Ar. A költségvetés kiadásai most

G + Ar = H(g+ ar),

(16)

A fizetési mérleg egyenlege

Teljesen nyitott gazdaság esetén a folyó fizetési mérleg egyenlete Az infláció gyorsulása című pontban leírtakhoz képest változik, mivel a jövedelemarányos folyó fizetési mérleg hiánya

H(g+ar+1-t-r+tr)-H)/H,

(18)

Az inflációgyorsulás

A zárt gazdaságbeli inflációgyorsulás mértéke is változik H(g + ar + 1- t - r + tr)/ H-1 alapján

p = d - r + (a + t)r

(20)

A kínálat

A kínálati elemzést is meg kellene ismételnünk, mivel ugyan a folyó jövedelemváltozáshoz struktúráját tekintve nincs mit hozzátennünk, azt viszont alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy ha magasabb kamatlábak esetén munka nélkül is jelentős jövedelemhez lehet jutni az állampapírok kamataiból, akkor ez miként módosíthatja w­t [azaz w =f(Y) helyett w =f(Y,ar) függvény kerül bonckés alá], továbbá figyelembe kell venni azt is, hogy a vállalkozók kevésbé érzik a kamatemelés terhét, mivel a meglévő állampapírjaikból származó kamatbevétel azt némileg kompenzálja. Valószínűnek tűnik mindezért az, hogy az egységprofit (1 - kr - t - w) képlete

[1-(k-a)r-t-w(1-a)]

(21)

Az eladósodás dinamikája

Meg kell azonban vizsgálnunk az eladósodás dinamikáját a klasszikusnak számító Haliasson-Tobin­modell segítségével, zárt gazdaságot feltételezve. A jövedelemarányos államadósság­növekmény (v₁-v₀)= az elsődleges deficit (d) + a jövedelemnövekedési ütemmel (y) csökkentett reálkamat (r) és a bázisévi eladósodottság (v₀) szorzata - a jövedelemarányos bázispénz (h) és a nominál(reál + infláció)kamatláb szorzata (r + p), azaz képletben:

v1-v0=d+(r-y)v0-(r+p)h

(22)

Korábbi jelöléseinkkel összhangban a₁=a, így összességében azt mondhatjuk, hogy az eladósodott zárt gazdaság esetén három célértéket: a jövedelemnövekményt (y), az inflációgyorsulást (p) és a kamatozó eladósodottságot (a) tudunk három szabályozó változóval befolyásolni, amelyek az elsődleges költségvetési kiadás (g), az adókulcs (t) és a reálkamatláb (r). Nyitott gazdaság esetén még egy eredményváltozót kell meghatározni: a folyó fizetésimérleg­hiányt (m - x), miközben a szabályozási változók körét bővíti a reálleértékelés (e) mértéke. Így az eredményváltozók száma és a célváltozók száma is négy.

A zárt gazdaságra kidolgozott Haliasson-Tobin­képlet úgy terjeszthető ki egyszerűen a nyitott gazdaságra, ha feltételezzük, hogy a teljes államadósság­állomány nemcsak a kamatozó belföldi értékpapírokban és bázispénzben, hanem külföldi adósságban (f) is megtestesül (v = a + h +f). Az ebből származó következtetések rendkívül szerteágazóak, az érdemi algebrai számítás elvégzése mindaddig nem indokolt, amíg a kínálati oldalon nem sikerül egyértelműen meghatározni az összefüggéseket. Az összefüggések iránya azonban így is egyértelmű, most a belföldi állampapírban történő eladósodást nemcsak az infláció mérsékelheti, hanem a külföldi eladósodás is.

Még egy kockázati elem

Fejtegetéseink lezárásaképpen néhány egyszerű dolgot meg kell még említenünk. A növekedési ütem képleteinél nem ismertettük, hogy a magas inflációnak többek között jövedelemmérséklő hatása van, mivel a megemelkedő árak egyúttal az árak szóródásának növekedését is jelentik, azaz a vállalkozó kockázata megnő, mivel nem lehet bizonyos benne, hogy a késztermékek árdinamikája nem marad el a nyersanyagok árdinamikájától. Így a reálértékekben gondolkodó képletek - helytelenül - egy fontos kockázati elemtől eltekintenek.

A hosszú távú növekedés meghatározóiról

Hasonlóan fontos kérdés, hogy dolgozatunk csak rövid távú kérdések elemzését tűzte ki céljául, hosszú távon más összefüggések határozzák meg a növekedés ütemét, mégpedig pozitív módon az innovációk és negatívan a koalíciók. Schumpeter és Olson nevének említése helyettesíti jelenleg teóriájuk bemutatását, mivel a jelen írásnak nem feladata a hosszú távú növekedési ütem okainak ismertetése, mindössze annak jelzése fontos, hogy alapvetően más a rövid és a hosszú távú növekedés kérdése, az úgynevezett fenntartható növekedés fogalma az, amelyik megkísérli az átmenetet leírni.

A marxista hagyományoktól még el nem szokott olvasó az innovációt termelőerőként, a koalíciót termelési viszonyként értelmezheti. Ennek értelmében a hosszú távú gazdasági növekedés feltételeinek alakítása jelentős részben kormányzati feladat, túl a fiskális politika eszköztárán, koalíciót gátló eszközöket kell működtetni, a versenyhivatalok aktív tevékenységét bátorítani, a természetes monopóliumok esetén az árellenőrzés bevált módszereit alkalmazni, így az energiaszektorban az (infláció­ x) százalékos árképzési gyakorlatát célszerű működtetni, a törvényhozásban vigyázni kell a járadékvadász­csoportok kordában tartására, a dereguláció bátorítására. A gazdasági jogszolgáltatás egyszerűsítésének, gyorsításának támogatása stb. mind a koalícióellenes tevékenység végzését jelenti. Fontossága miatt külön is ki kell emelni a korosztályi járadékvadászok problémáját, azaz az alacsony nyugdíjkorhatár az a tehertétel, amely miatt Magyarországon a bérkapcsolt adók világviszonylatban is dobogós helyezése megfojtja a termelés dinamizálódásának az esélyét, így a korhatár emelése a legaktuálisabb antikoalitív eszköznek is tekinthető.

Az innovációk hazai bátorítása hosszú és sikertelen múltra tekinthet vissza a tervgazdaság korából, most viszont a felsőoktatás katasztrofális helyzete, a kutatási tevékenység összezsugorodása, teljes szakmák pusztulása közepette ismét felmerül a Hankiss Elemér által szorgalmazott "ki kellene találni ezt az országot" elgondolás szükségessége. Ez adhatna sarokpontokat ahhoz, hogy milyen főbb irányokba lenne indokolt az innovációs potenciált bővíteni, bár a konkrét ösztönzést csak piacszerű módszerekkel szabad végezni, mint az néhány ország gyakorlatából jól ismert.

Mindez elvezet a rövid és a hosszú táv kapcsolatához, ha már sínen van a hosszú távú növekedés kérdése, vagyis az innovációval és koalíciógátlással kapcsolatos feladatok végzése jól halad, és a termékek műszaki színvonala nem marad el a minőségi szabványokban lefektetett paraméterektől, csak akkor indokolt az egyensúlyt rövid távon rontó intézkedések felvállalásával a konjunkturális növekedést beindítani. Ellenkező esetben a helyzet pár hónap múlva rosszabbá válik, mint a beindítás előtt, távlatosan tekintve rontottunk helyzetünkön.

Következtetések

A gazdaságpolitika dilemmái

Az eddigiek alapján néhány egyszerű következtetés is megfogalmazható. A kínálat a kereslet, a folyó fizetési mérleg és az infláció gyorsulása képletekkel is számítható a kamatlábak, az adókulcsok, az elsődleges költségvetési kiadások és az államadósság­tömeg függvényében. Kamatlábcsökkentéssel, adókulcsmérsékléssel lehet a termelést ösztönözni, de tudni kell, hogy ezek mellett az intézkedések mellett a kereslet a kínálatot meghaladóan növekszik. A keletkezett feszültség azután inflációgyorsulásban vagy a folyó fizetési mérleg hiányában, illetve ezeknek a leértékeléstől függő tetszőleges kombinációjában is testet ölthet. A termelésélénkítésnek tehát jól számszerűsíthető ára van, amibe beletartozik az is, hogy az erős infláció elbizonytalanítja a termelőket, és ekkor a kínálat kevésbé fog emelkedni, mint azt eddigi összefüggéseink alapján várnánk. Hasonlóképp, ha a folyó fizetési mérleg mértéktelen romlása árán igyekeznénk a termelést növelni, akkor a devizatartalékok fogyásakor egyre magasabb áron tudunk külső forrást igénybe venni, ami megkérdőjelezi az élénkítő stratégia jogosultságát.

Ugyanakkor nem zárjuk ki annak lehetőségét, hogy adott időszakban értelmes lehet kismértékű feszültséget vállalva beindítani a növekedést, mivel ha jó minőségű terméket állítanak elő hatékony eljárással, akkor ez néhány éven belül megtérülhet. Mindig a gazdaság általános állapota az, amely megszabhatja a gazdaságvezetés számára, hogy szabad­e vállalni egy kicsiny, jól kiszámítható mellékhatásokkal járó élénkítési akció indítását. Nemzetközi tapasztalatokat mindenre lehet hozni, voltak országok sikeres élénkítéssel, és voltak kudarcot eredményező beavatkozások, volt, ahol bölcsen hagyták, hogy magától megjavuljon a gyengélkedő gazdaság, és volt, ahol kihagyták a gyógyszer segítségével történő lábra állítás lehetőségét. Csak a mikroszféra konkrét elemzése esetén juthatunk arra a következtetésre, hogy támadásra vagy éppen ellenkezőleg, a visszavonulásra, további felkészülésre érett az idő.

Elmélettörténeti kérdések

A fentiekben vázolt összefüggések távolról sem mutatják lezárt rendszer képét, mindössze hipotézisek egy Y, r koordinátarendszer megtöltéséhez. Alapfeltételezésünk szerint mind a hagyományos IS­LM, mind az azt felváltani törekvő Barro­féle új makroökonómia lényegi kérdésekben nyúlt mellé, és ezért indokolt a korrekció.

A keynesi gazdaságtan, amely a pénzpiacnak komoly szerepet szán, igazából nem tudta alapvető jószágát, a pénzt kielégítően meghatározni; a különféle pénzdefiníciók gyakran egymással ellentétes mozgást mutatnak, továbbá a pénzkeresleti görbe bizonyos állampapírtömeg esetén magas kamatszinten visszahajlóvá válik, ezáltal meghatározatlan az egyensúlyi kamatláb-jövedelem egyensúlyi pont. Valószínűnek látszik, hogy a pénzelmélet jól megvan a pénz nélkül, a kamatlábpolitika egyféle ikertermékének tekinthető a pénzmennyiség változása, annak kihagyásával a megértési láncolat nem romlik, hanem javul.

Hasonlóképp nehéz elfogadni a Barro­féle közgazdaságtan alapfeltevését, aminek értelmében a kínálat kamatláb­emélkedéskor bővül. A munkapiaci tapasztalatok nem perdöntőek ebből a szempontból. Csábító lehet azt mondani, hogy növekvő kamatláb esetén a munkakínálat is bővül, mivel ekkor a megtakarításból származó későbbi jövedelemelőnyt nem a mai fogyasztás visszafogása árán lehet realizálni, hanem növekvő munkakínálat esetén fennmaradhat a jelen fogyasztás is, és növekedhet a megtakarítások miatti kamatjövedelem is, de úgy vélem, a vállalkozók élesebben reagálnak a kamatlábváltozásra, mint a háztartások, növekvő kamatlábak esetén mérséklődik a kínálat. Ugyanakkor Marcur Olson óta tudjuk, hogy a szakszervezetek meghatározó erővel bírnak a bértárgyalásokon, és régi tapasztalat, hogy növekvő termelés esetén sikerrel harcolnak a bérhányad emeléséért.

A gazdaságpolitikai modell

Az írásunkban kifejlesztett modell úgy interpretálható, hogy a jegybank és a fiskális politika a gazdasági növekedésre, az inflációgyorsulásra, a folyó fizetési mérleg hiányára vonatkozólag tartalmaz elképzeléseket, képes megszabni a kamatlábat a refinanszírozási kamatlábakon keresztül, megállapítani az adókulcsokat és megszabni a költségvetés elsődleges kiadásait. Amikor az eszközváltozók mértékeiről döntenek,akkor tudják, miként gondolkodnak a vállalkozók és a szakszervezetek. A vállalkozók adott kamatlábak mellett csak annyira emelik a kibocsátást, hogy a magasabb kibocsátás mellett erősödő szakszervezetek által kiharcolandó bérhányad mellett a profittömeg maximális legyen. Ezt a - játékelméletileg is valószínűleg jól megragadható - helyzetet a klasszikus közgazdasági eszközökkel leírva, a végeredmény Y, r koordináták esetén a kínálat enyhén, a kereslet ennél erősebben negatív lejtésű görbéje, metszéspontjuk adja az egyensúlyi értéket, a keresleti és kínálati görbék a 3. és 6. pontok alapján számszerűsíthetők. Mivel kamatlábemelés hatására teljesen nyílt gazdaság esetén a kínálat lineáris, míg a kereslet hatványozott mértékben csökken, így ilyenkor a kereskedelmi mérleg javul. A grafikon könnyen felöltöztethető az árak, a költségvetési bevételek és kiadások, a leértékelések hatásainak tanulmányozására is, de jelen állapotában egyszerűsége megkönnyíti az egybevetést az IS­LM és a Barro­féle modellvilággal.

Arra tettünk kísérletet, hogy a mindig igaz általános egyenletek helyett valamelyest konkrétabb irányba tereljük a gondolkodást; tisztázzuk, hogy melyek a makroökonómia szereplői, milyen célokkal és eszközökkel rendelkeznek, azt mikor és hogyan kell a többi résztvevőnek figyelembe vennie és végül is mi sülhet ki egy makroökonómiai pókerpartiból racionális magatartás esetén.

Hivatkozások

ALEXANDER, S. S. [1952]: Effects of a Devaluation on a Trade Balance. IMF Staff Papers, 2. 263-278. o.

BAILEY, M. J. [1971]: National Income and the Price Level. New York, McGraw-Hill, második kiadás.

BARRO, R. J.-GROSSMAN, H. I. [1976]: Money, Employment and Inflation. Cambridge: Cambridge, University Press.

DORNBUSCH, R. [1975]: Exchange Rates and Fiscal Policy in a Popular Model of International Trade. American Economic Review, 65. 859-871. o.

DORNBUSCH, R- FISCHER, S. [1984]: Macroeconomics. McGraw-Hill, New York, harmadik kiadás.

HICKS, J. [1946]: Mr. Keynes and the Classics. Econometrica 5, 1937. április, 147-159. o. Value and Capital. Oxford: Oxford University Press, második kiadás.

LAIDLER, D. E. [1985]: The Demand for Money: Theories and Evidence. New York: Harper and Row, harmadik kiadás.

IMF [1977]: The Monetary Approach to the Balance of Payments. IMF Institute, Washington, D. C.

OHLIN, B. [1981]: Interregionális és nemzetközi kereskedelem. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

PHELPS, E. S. [1970]: The New Microeconomics in Employment and Inflation Theory. Megjelent: Microeconomic Foundations of Employment and Inflation Theory. New York: Norton.

SARGENT, T. J- WALLACE, N. [1975]: Rational Expectations, the Optimal Monetary Instrument, and the Optimal Money Supply Rule. Journal of Political Economy 83, április. 2431-2254. o.

SÖDERSTEN, B. [1985]: A külgazdaságtan hatásmechanizmusa. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

TOBIN. J.: A proposal for International Monetary Reform. Eastern Economic Journal, 4. 153-159. o.

VARIAN, H. R. [1991]: Mikroökonómia középfokon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.